A könyvet a szerzője igazából soha nem fejezi be, mint ahogyan műalkotását sem véglegesíti valójában a festőművész. Egy ponton az alkotó és műve csupán elszakíttatnak egymástól.
Szívem szerint mindig ugyanazt a gyönyörű nőt festeném meg újra. Egy életen át. A szeme meleg barna lenne, és elvágyódóan mosolyogna, miközben szőke haját mediterrán szellő simogatná lágyan. Más alkalommal kanyargó selyemszalagot fonnék dúsan elomló vörös fürtjei közé, később szemét színezném át hűvös kutak titokzatos mélyzöldjére, és könnyek csorognának benne. A táj, mely magába öleli őt, úgy változna, mint a hangulataim. Hol lágy tavaszi felhők úsznának az ég végtelen kékjében, hol a nyár érett koloratúrájával ajándékoznám meg szép asszonyomat. Néha Bacchusnak díszíteném hajnali dértől csípett szőlőlevelek tobzódó őszi pompájával, vagy lágyan burkolnám be a hó fehérségének süppedő puhaságába, hajkoronáját a nap fényében szikrázó jégvirágok acélosan csillogó színeivel borítva. Örökké változó arca az idő múlásával velem azonosulna. Ahányszor ránéznék, más és más lenne, de mégis mindig Ő. A világ különböző tájain, különböző időben megszületett műveim, egyetlenegy alkotásnak a mozaikdarabjai: az Életemé.
Minden ember szívében zene szól, szemei előtt képek suhannak, lelkében szép szavak formálódnak verssé. Képzeletünk végtelenjében hihetetlen dolgokat alkotunk és viszünk végbe. Ám nem mindenki képes arra, hogy mindezt a csodát mások számára is érthető, élvezhetővé formálja. A Teremtő jókedvében úgy döntött, hogy néhányunkat egy csodálatos lehetőséggel ajándékoz meg, hogy ezt a fontos feladatot elvégezhessük. A lehetőséget Tehetségnek hívják. A feladatot Művésznek. Minden kiválasztott mestere kell, hogy legyen szakmájának, és minden mester művésszé válhat, ha adott lehetőségével élve, mások örömére boldogságot osztva végzi a dolgát.
A művészeteket művelők a kezdetek kezdete óta úgy töltötték be a feladatukat, hogy tükörként reflektálták a körülöttünk létező világot és benne az embert, mások számára is felismerhető és természetesen élvezhető módon. A megfogalmazás módja korszakonként, helyenként, valamint műfajonként változhatott, ám alkotója egyéniségét mindig magán viselte. Az alapelv konstans volt és egyszerű: érthetőség és használhatóság. A történelem folyamán leginkább a vagyonosok közül kerültek ki a művészeti alkotások inspirálói. Azok, akik olyan anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, hogy környezetüket és mindennapjaikat a tehetséges mesterek alkotásai által szebbé, kellemesebbé tehették. Az irodalmi, zenei, képző- és iparművészeti, valamint építészeti alkotások megrendelői automatikusan az alkotók természetes kritikusaivá váltak. Ők voltak azok, akik a művészek által megoldott feladat eredményét elismerték – vagy nem -, és létrehozóját ennek arányában jutalmazták. Így alakult ki egy Equilibrium, melyben a Diversis Artibus szolgálói és haszonélvezői szimbiózisban éltek. Ennek köszönhetjük, hogy elődeinktől ránk maradtak a – néhai kastélyokból és palotákból múzeumokká vált építészeti remekekben megőrzött – festmények, szobrok, műalkotások, ruhák és használati tárgyak. Az évtizedekig tartó folyamat eredményeként élvezhetjük ma Karnak és Luxor templomainak szépségét, csodálattal állhatunk Michelangelo szobrai előtt, játszhatjuk újra és újra Johann Sebastian Bach Brandenburgi koncertjeit, felnézhetünk a katedrálisok égbetörő tornyaira. Román, gótikus és barokk belsőikben megtalálhatjuk az elmúlt korok oltárképeit, és míves kegytárgyait. Ezek nagy többsége megrendelésre készült, konkrét és közérthető célt szolgálva. Az alkotókat a gazdag megrendelők csengő aranyai inspirálták.
Egyikük sem szégyellte, hogy tehetségüket pénzért adták. Sőt! Mikor Rembrandt 1642-ben befejezte az Éjjeli őrjárat címen elhíresült festményét, igencsak magas fizetség ütötte a markát. Azért, hogy megörökítse amszterdami lövészbandérium tizenhat tagját, fejenként mindegyikük 100 guldent fizetett. A kapott pénzért a feketébe öltözött Williem van Rujtenbuch kapitányt, valamint a mellette sárga ruhában feszítő Jan Visscher Cornelissen hadnagyot is központi szereplőként kellett ábrázolnia a képen. Az összesen 34 alakos kompozíció balközepén, a két tiszt mellett elhelyezkedő (a festő feleségére Saskiára nagyon is hasonlító) lányon kívül az alkotó még valakit kiemelt a háttér alakjai közül. A chiaroscuro technikának – fény és árnyék zseniális rembrandti játékának – köszönhetően egy muskétáját töltő figurát. A korabeli szóbeszéd szerint az egykori arquebusier az alapárat busásan megtoldva meghálálta az ügyes művésznek, hogy a tisztek mellett, vörös ruhájában jobban kitűnhessen a többi „száz-guldenes” megrendelő közül. Soha nem hittem azoknak, akik hamis alázattal, kezeiket tördelve úgy nyilatkoztak; nem igazán tudják, tehetségesek-e. Ha valaki nem hisz abban, hogy ő a legjobb, akkor milyen alapon vindikálja magának az alkotás jogát? Tegyük kezünket a szívünkre: ki kíváncsi középszerű, vagy még annál is jelentéktelenebb munkákra és azok létrehozóira?
A művész, aki nincs meggyőződve önmaga nagyszerűségéről, nem képes saját magát pozitívan megítélni, milyen alapon várhatja el azt másoktól? Az ilyennek más foglalkozást illene keresni. A jó festő természetesen tehetséges kell, hogy legyen, ám ugyanakkor kommerciális is. Ez a szó azt jelenti: kereskedelmileg értékesíthető, eladható. Megtisztelő jelzőnek számított ez mindig, bármely alkotó vagy alkotás számára. Mára azonban ez a kifejezés mégis szitokszóvá vált. Korunk művészeinek legtöbbje meg sem próbálja tehetségét felhasználva a megrendelő elképzelésével összhangba hozni saját álmait. Nem érdekli őket a vevő elvárása, sem az esetleges mecénások kívánságai. Meg sem kísérlik kifejezési lehetőségeikkel élve azt tenni, ami valós feladatuk lenne: kiszolgálni az emberek boldogságérzetét. Elidegenedett artisztikus létük elefántcsonttornyába zárkózva pazarolják el istenadta lehetőségeiket. Születés — Szerelem — Halál: hiába a társadalmi fejlődés megállíthatatlan menete, ezek az alapfogalmaink változatlanok maradtak az idők folyamán. Mi történt a világban, amitől artisztikus megfogalmazásuk több ezer éves kánonjai átalakultak? Mitől lettek mások a szépművészetek kifejező eszközei, és miért alkalmaznak új kritériumokat művelőinek értékelésében?
A XX. század elején felgyorsult a világ. Az alkotók úgy próbáltak az újonnan formálódó társadalmak elé tükröt tartani, hogy az egyre változó ritmushoz igazodva a múltat, jelent és a jövőt is meg tudják mutatni. Ez az igyekezetük komplex mondanivalót eredményezett, melyet azzal próbáltak érthetővé tenni, hogy először részeire bontották környezetüket. Szimplifikálták a színeket és formákat, majd az alapokat kezdték újra fogalmazni. Ehhez a valós látványtól való elvonatkoztatásra volt szükségük. A világot hagyományos módon szemlélő, és az ezzel járó megszokott, tradíciót követő kifejezésmódot a keresés lázas izgalma váltotta fel. A vizuálisan befogadható, melodikusan élvezhető, formailag magyarázható alkotásokat kezdték kiszorítani az állandóan újratörő kísérletek. Ez a pár évtized volt az absztrakció kezdeti, kísérletező szakasza a művészettörténelemben. A sok becsületes, tisztességes és klasszikus tudásalappal rendelkező művész mellett — látva ezen intellektuális játékok „egyszerűnek” tűnő eredményeit — megjelentek a sarlatánok. Ők szakmai tudás és erkölcsi meggyőződés nélkül, mások mélyről jövő esztétikai tépelődésének eredményeit kihasználva, azt csupán formailag kopírozva hozták létre silány fércműveiket. Végül az elmúlt évszázad művészeti ágainak szimplifikáló katarzison történő átmenete ezeknek a kisstílű epigonoknak felemelkedésében, és állítólagos művészeti irányzataik avanzsálásában merült ki.
Azok a nézők, hallgatók és olvasók, akik addig aktív résztvevői voltak a tradicionális alkotói folyamatoknak — csupán a felületen zajló eseményeket látván és érzékelvén —, értetlenül szemlélték azt a káoszt, ami körülöttük kialakult. Hagyományos iskolázottságuk nem nyújtott elég alapot a messzire előreszaladt experimentális, vizuális, zenei és szép-irodalmi próbálkozások megértéséhez, netán élvezetéhez, versus a kóklerek valódi értékeket olcsón másoló, talmi utánérzéseivel. Az eddigi „művészethasználók” jobbára csupán az építészetben és az iparművészetekben bekövetkezett változásokra voltak fogékonyak. A kísérletező irányzatokkal szembeni általános idegenkedés egy új kaszt létrejöttének melegágya lett. A társadalom merev értetlensége végül is a klasszikus időkben elképzelhetetlen foglalkozási ágakat szült: a művészeti kritikust és szakértőt. A fölösleges nonszensz szakmák gyakorlói nagyrészt a sikertelen alkotók frusztrált köreiből tevődtek össze. Miután legtöbbjüknek eredeti hivatásuk műveléséhez nem volt megfelelő adottsága, az egyre nagyobb számban megjelenő silány fércművekről szóló, szakavatottnak tűnő magyarázatokból próbáltak valamiféle karriert összekovácsolni maguknak. Érthetetlen műszavaktól és homályos utalásoktól hemzsegő fellengzős eszmefuttatásaikat senki sem értette. Amennyiben az általuk kiszolgált, a háttérben megbúvó anyagi érdekeltség azt úgy kívánta, arra érdemteleneket emeltek piedesztálra, vagy ígéretes tehetségeket gáncsoltak el. A saját jó ízlésükben és ítélőképességükben már egyre kevésbé bízó embereket fölényes mindentudásukkal úgy lehengerelték, hogy ők már vitatkozni sem mertek az önavatott „szaktekintélyekkel”. Így került Artibus egykori, az ember szépségét hirdető temploma a manipulátorok hatalmába. A valós művész — mecénás viszonyt felváltotta az általuk mesterségesen gerjesztett spekuláció, melynek semmi köze sem volt az alkotás eredeti szentségéhez.
A természet csodálatos szépségét ma már nemcsak a lassan mindent beborító szürke aszfalt monoton menetelése, földünk testébe hasító csikorgó gépeink bűzös füstje szennyezi. Az igénytelen, emberietlen, falsul művészetnek titulált installációk és happeningek — a hajdani absztrakció végtermékei —, és az őket ajnározó és dicsőítő, közben rajtuk élősködő parazitáik is rombolják. Gaia mindenki számára érezhető és érthető harmóniája, valamint az igaz Mesterek által az évezredek során alkotott számtalan élvezhető, harmonikus szépség a mi valós örökségünk. Ezt a csodálatos összhangot, valamennyiünk közös vagyonát kell ismét fellelnünk. Én csupán egy vagyok azok közül, kiknek tehetség adatott azért, hogy azt alkotások formájában megossza másokkal. Örömet szerezzek, oázist teremtsek a szellemi és lelki pusztaságban. Műveimben az Elveszett Paradicsomot igyekszem magam és mások számára is újra megtalálni. Az ajándék, amit kaptam, csupán arra elegendő, hogy képeimen meg tudjam nyitni az ösvényt, mely arra tart. Az odavezető utat már mindenkinek magának kell megjárnia…
Vélemény, hozzászólás?