Művész a művészről

Mi történnék, ha az ember nem a fejében, az agyában, hanem kívül, a hajában, a feje körül hordozná élményeinek személyi és tárgyi emlékeit? Mi történnék, ha az embert többnyire furcsa, kecskearcú, fojtottan derengő színekkel, kegyesen szigorú vonalakkal többdimenzióssá növesztett, gyönyörű leányarc testesítené meg? Mi történnék, ha a rózsaszínbe hajló lilákat, az aranyló szürkészöldeket fel tudnánk emelni és meg tudnánk tapintani alattuk a tehetség selymes bőrét? Mit történnék, ha megsemmisülne a világ és Isten számára csak Faragó Miklós képei maradnának meg, hogy mintának használva őket megpróbálja újjáteremteni önmaga végtelen testét? Mi történnék, ha az esztétika végre érvényesnek tudná kimondani, meg tudná fogalmazni, mi is a szépség?

Garai László szerint a szépség, az emberi szabadságszükséglet szimbolikus átélése.

Mi a szabadság? A végtelen tér és a végtelen idő birtoklása, azaz a tökéletes, totális válaszlehetőség. Ugyanis, ha örökké élek, ha mindig, mindenütt jelen vagyok, akkor minden lehető és lehetetlen megtörténik velem, akkor nem válaszolhatok tévesen, mert a tévedésnek már nincs érvénye.

Az alkotás annál szebb, minél több tér, minél több idő foglal helyet a végesben, minél nagyobb ablakot nyit saját, többrétegű, fagyott istenségére, a megismételhetetlen formába, szerkezetbe sűrített mozgásra. Nézem Faragó képeit. Nem tudom pontosan, mit jelent ez a szó: zseniális. Nagyon sok tényezőtől függő kategória. Tele van mindenféle történelmi, társadalmi, determinált és véletlen feltétellel, elemmel. Ennek ellenére megpróbálom „lerajzolni”: Szerintem a zsenialitás a huszonegyedik emelet, amelyről sok jelölt leugrik, de csak az marad meg, akinek a tizenharmadik emelet magasságában szárnya nő, melynek segítségével felrepül a magasságos mennyekbe. Nem tudom Faragó zseniális-e? Egyet viszont biztosan tudok. Most tart a tizenhatodik emeletnél és már kinőttek a szárnyai. Az egekben pedig ott várják a mosolygó és síró kecskearcú lányok, csillag sűrű hajukban, emberentúli fényességgel világítanak a szállást ígérő házak, az igét hirdető csipkebokrok. Én elhiszem Faragó Miklósnak, hogy ilyen a világ. És ha Isten lennék, képeit mintának használva meg tudnám teremteni másodszor is, harmadszor is, végtelenszer is.




Hernádi Gyula
író, művészettörténész

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?